Díszpolgár - Bede-Fazekas Csaba

VÁROSUNK DÍSZPOLGÁRA 2017

 Bede-Fazekas Csaba

Sellye, a gyermekkor otthona.

Az Ormánság székhelyén, a Baranya megyei Sellyén, az apai dédapámtól örökölt gyönyörű, módos, polgári házba születtem 1933. december 25-én, a család negyedik gyermekeként. Sellye ma már város, de még most is megtalálom benne falusi gyermekkorom emlékeit. A földijeim közül sokan meghaltak, de még vannak, akik örömmel fogadnak. Most is, mintha egy köldökzsinór húzna vissza.

Apám, Bede-Fakezas Ödön katonatiszt, a katonatiszti pálya mellett az örökölt és vitézi telekként kapott földeken gazdálkodott. A házhoz tartozott több udvar, gazdasági épület és egyholdnyi gyümölcsös. Ludovikát végzett katonatisztként szolgált a Horthy-rendszerben, és ez épp elég volt ahhoz, hogy családunkat osztályidegennek bélyegezzék 1949 után a Rákosi-rendszerben. Kisiskolás voltam, mikor a szüleim elváltak és édesanyám visszaköltözött Enikő húgommal Győrbe, a szüleihez.
 

1950 nyarán a határsávban való tartózkodásunk aggályossá vált és azzal vádolták meg édesapámat, hogy jugoszláv kém. A községházára kifüggesztettek egy táblát, hogy terhelő bizonyítékokat gyűjtsenek ellene mint háborús bűnös. Egyetlen terhelő megjegyzést sem írtak róla, mindenki kiállt édesapám mellett.
Egy kedvelt embert kötelezően ki kellett emelni a közösségből, és hiába nem volt ellene bizonyíték, fél óra alatt össze kellett csomagolni a családunknak és vagonra szállni.
Teljes vagyonvesztéssel járt a kitelepítésünk. Ami vagyonunk volt – ingó és ingatlan – mindent elvettek. Pánikba estünk, azt sem tudtuk, mit csomagoljunk, mit vigyünk, mennyi időre leszünk távol. Annyit mondtak, hogy a mezőgazdasági szerszámokat és a lovat vinni kell. Lóval és ekével szálltunk be a vagonba; a négy fiúgyerek, apám és a második felesége.

Az igaz, sírig tartó barátság ritka ajándéka az életünknek. De ha van ilyen, az felér egy rokoni kapcsolattal, néha több is annál. Ilyen barátság kötött össze Fekete Irmával, későbbi nevén Kardos Jánosnéval. Hogy pontosan mikor kezdődött, már nem emlékszem, gyerekek voltunk, játszó- és iskolatársak. A Fekete család a harmincas évek vége felé kerülhetett Sellyére, a családban több gyerek volt, akárcsak nálunk. A jó kapcsolat hamar létrejött, s barátsággá érett.

Mikor Sellyéről kitelepítették családunkat s az ávósok az állomásra kísértek, az emberek féltek, még köszönni sem mertek. Irmuska is félt, mégis vizet hozott és beadta a vagonba az őrök tilalma ellenére. Aztán hosszú évek, évtizedek jöttek, amikor barátságunkat csak telefonon vagy levelezésen keresztül tudtuk életben tartani. A politikai enyhülés után ismét találkozhattunk személyesen is, megható volt. Sellyei látogatásaink során ő volt a bázis, mindig a vendégei voltunk, szívből örültünk egymásnak. Feleségem és Máté fiam is úgy élték meg az első személyes találkozást, mintha egész életükben ismerték volna Irmuskát. Arra a határtalan, feltétlen szeretetre, amivel Irmuska elárasztott bennünket, csak a legtisztább lélek képes. Utolsó levele még itt van és marad is a fiókomban. Ez egy sírig tartó barátság volt, kivételes emberségét nem feledve, emlékét szívünkben örökre megőrizzük.

Az énekesi pálya kezdete

A zenével, muzsikával korán megismerkedtem, hiszen a családunkban nemzedékekre visszamenőleg mindig játszott valaki valamilyen hangszeren. A kamaramuzsikálás sem volt ritka, apai nagyanyám kitűnően zongorázott, apám fakultatív végezte a Zeneakadémiát cselló szakon. Gyerekkoromban sokszor hallottam gyakorolni, ebben nőttem fel. Kedvtelésből zenéltek a családtagjaim, amatőrök, de igazi művészlelkek voltak. Az indíttatás tehát megvolt. Én ugyan hangszeren nem játszottam ekkor, de szerettem énekelni. Amikor apám meghalt, a csellóját magamhoz vettem és elkezdtem tanulni rajta.

Nagy Imre kormányra jutott, 1953-ban feloszlatta a munkatáborokat. Apám egyik barátjánál, Johann Viktornál kaptunk lehetőséget az életünk folytatására. Pécsett, az Aranyhegyen, fent a szőlőben, egy nem fűthető présházban laktunk. Elkezdtem dolgozni, majd egy-két hónapra rá behívtak katonának, munkaszolgálatra. Budapestre kerültem, Mátyásföldre. A kitelepítés alatt dr. Török Géza öreg barátom azt tanácsolta, tanuljak énekelni, meglepődtem, hiszen azt gondoltam, ez velünk született adottság, bánatunkban, jókedvünkben éneklünk. Nem tudtam, hogy énekelni „tudományosan” is lehet.

Kiskatonaként, egyenruhában, nagy izgalommal mentem 1955-ben a Liszt Ferenc Zeneakadémia nagy hírű épülete felé. Gondolatban ismételgettem az általam ismert egyetlen klasszikust dalt, Az egy rózsaszál szebben beszél… kezdetűt, Kacsóh Pongrác, János vitéz című daljátékából. Előadtam Maleczky Oszkárnak, a tanár úr a telefonhoz ment, felhívta a tanulmányi osztályvezető Molnár Imrét, és kérte, hogy írjon egy kikérő levelet a századparancsnokomnak, Fehér Lajosnak, hogy engedélyezze és tegye lehetővé számomra a Zeneakadémia gyakorló zeneiskolájának a látogatását. Azt írta a kikérőre, hogy továbbtanulás esetén hangom „szép reményekre jogosít”. Így kaptam állandó kimenőt, ami a munkaszolgálatosoknál óriási privilégium volt. Örökre hálás vagyok neki ezért.

1955-ben szereltem le, Pesten maradtam. 1956-ban kitört a forradalom, és reméltük, hogy más világ kezdődik. De aztán nem így lett.

1957-ben, az enyhülő politikai légkör szép példájaként – figyelembe véve az előtanulmányaimat – mindjárt a második évfolyamba felvettek a Nagymező utcai konzervatóriumba, 24 évesen én voltam a legidősebb. Iskolatársaim közül so kan a pályára kerültek, alattam járt például Gregor Jóska. Molnár Béláné tanítványaként végeztem el a konzervatóriumot mint növendék, a Magyar Állami Operaházban kerestem statisztaként a kenyerem. Hát így kezdődött…

Sikeresen elvégeztem a konzervatóriumot és ezzel párhuzamosan nagy vágyamat, a mezőgazdasági technikumot.

Óriási protekcióval a Gellért fürdőbe kerültem kabinosnak, ahol megismerkedtem Szeglet Ferenccel, kiderült, hogy énekes a Déryné Színháznál. Amikor megtudta, hogy én is tanultam énekelni, rábeszélt, hogy menjek el meghallgatásra. Elmentem és felvettek színésznek, énekesnek. Így kerültem életem első színházába 1963-ban.  

Az első szerepem a Déryné Színháznál mindjárt Falke doktor lett  a denevérben. Utána jött a János vitéz, először voltam első gazda, utána strázsamester, majd Bagó és a végén Kukorica Jancsi. 

Mindenhol felléptünk, ahol volt színpad és fűthető kultúrterem. Kultúrmissziót teljesítettünk, bejártuk az országot. Szép időszak volt, megismertem a hazámat. Közben színészmesterséget is tanultam, évente vizsgáztam Ascher Oszkár felügyelete alatt, aki akkor a színház igazgatói feladatait is ellátta. A Déryné Színház jó iskola volt. Nagyon nem is akartam elmenni innét, de a győri színház igazgatója és a karmestere eljött Tétre megnézni a János vitézt. Előadás után bejöttek az öltözőmbe és megkérdezték, volna-e kedvem Győrbe jönni? Igent mondtam. A vándorszínészélet után jó lehetőség adódott állandó társulathoz, kőszínházba szerződni 1969-ben.

Győrbe érkezve Várady György igazgató és Gulyás Sándor zenei vezető keze alá kerültem. Gyuri hamar észrevette, hogy a prózám sem rossz, használható. Befogott, az összes görög drámában én voltam a hírnök. Abban az időben opera nem volt, operett, vígjáték, zenés vígjáték, próza volt repertoáron. Egy vidéki színháznál mindent kell játszani. Akkor is, most is.

Első szerepem Győrben Huszka Jenő Bob herceg című operettjében Lanchester volt. Mozgalmas, termékeny évek következtek, volt olyan, amikor 6–8 bemutatóm is volt. 

A bűvös szó az opera.

Kétségtelen, hogy az eredeti elképzelésem, mikor pályára kerültem, az opera volt, de erre sokáig nem volt lehetőségem.  1975-ben a debreceni Csokonai Színház igazgatója, Kertész Gyula és vezető karmestere, Szabó László megnézte egyik előadásunkat Győrben. Előadás után a büfében találkoztam velük. Rövid üdvözlés után olyan előnyös ajánlattal álltak elő, amit nem lehetett visszautasítani. 

A bűvös szó az opera volt, három szereppel is kecsegtettek. Szeptemberben az évadnyitó előadáson már II. Endrét énekeltem a Bánk bánban. Utána jött a Traviata, a Lakmé. Ott sem lehetett beragadni az operába, mert műsorra került az Antonius és Cleopátra, ami teljesen prózai szerep, Csurka Istvánnak Az idő vasfoga, Huszka Jenő Gül baba című operettje. 

Egy évados debreceni kitérő után, tavasszal már ismét Győrben próbáltam a Vándordiák c. operett “Józsi” szerepét.

Opera, a színpadok ékköve.

1978- an megnyílt  az új színház, Illyés Gyula: Fáklyaláng c. darabját mutattuk be a díszelőadáson, melyben Szemere  Bertalan belügyminisztert játszottam. Az élet nagy ajándéka volt az Illyés Gyulával való személyes találkozás. 

Az első operabemutatónk Győrben 1979-ben Ránki Györgytől A holdbéli csónakos volt. Ezután minden évben egy operabemutató következett. A győri operajátszás Bor József zenés tagozatvezető, későbbi igazgató és Csala Benedek karmester vezetésével született meg. Minden egyes operabemutatóm teljes odaadást, átélést és katarzist jelentett. Nem emelnék ki egyet sem, keserves gyönyörűséggel szült gyermekem volt mindegyik. 

Volt szerencsém Budapesten, Szegeden, Miskolcon is több operaszerepet elénekelni és karrierem delén, különböző zenés műsorokkal, kis túlzással a fél világot bejártam Izraeltől Mexikóig, Olaszországtól Finnországig. Ha jól számoltam, 27 operában léptem fel több mint 30 szerepben, mert volt olyan, amiben több alakot is eljátszhattam. Ilyen volt a Bohémélet, a Traviata, a Bánk bán, a Carmen. Hét szerepet – Rigoletto, Scarpia, Tiborc, Germont, Marcel, Sharpless, öreg Pap –  énekeltem Budapesten, az operaházban, és rendszeresen felléptem a Miskolci Nemzeti Színházban, a Szegedi Nemzeti Színházban, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, ezzel is igazolva láttam, hogy amit csinálok, az nemcsak Győrben, de másutt is megfelel. 

Későn eredt meg a díjeső.

Azért nem kaphattam nagyon sokáig díjakat, mert politikailag nem voltam comme il faut. A kitelepítés után munkaszolgálatra vittek, kitiltottak az ország legtöbb városából meg a határsávból, de ezen nem akarok keseregni.

A legmeghatározóbb év a díjak tekintetében 1989 volt. Nemcsak azért fontos dátum, mert akkor kaptam az első állami kitüntetést és lettem érdemes művész, hanem mert akkor történt a politikai életben is a váltás. A kettő összefügg. 

 Díjak:

 1985: Várady-díj 

1989: Érdemes művész

1989: Megyei Művészeti Díj

1990: Szent László-díj 

1992: Győr Kultúrájáért 

1995: Szent István-díj 

1998: Győri Nemzeti Színház örökös tagja 

2002: Győr Város Díszpolgára

2002: Dömötör-díj, Szeged 

2004: Kormos István-díj 

2007: Győr Művészetéért díj 

2009: Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje 

2011: Magyar Köztársaság Kiváló Művésze 

2013: Életműdíj – Musica Hungarica Kiadó 

2014: Szent István-díj

2014: TAPS-életmű díj

2015: Kossuth-díj 

2017: Sellye város díszpolgára

2021: Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában

Bede-Fazekas Csaba operaénekes átveszi a Kossuth díjat Áder János  köztársasági elnöktől 

Fontosak a díjak, mert visszaigazolást jelentenek, akárcsak a kritikák, hogy mindaz, amit csináltam, nem volt hiábavaló, és amiben hittem, nem volt tévhit. A művészetet nem hivatásnak és munkának tekintettem, hanem önmegvalósításnak, őszinte megnyilatkozásnak. Sokszor megkérdezték tőlem nyolcvan felett: hogyhogy még így tudok énekelni? Kicsit nagyképűen azt válaszoltam, én nem a torkomból énekelek, hanem a szívemből. Valami igazság lehet ebben. Nemcsak a megtanult mesterségbeli tudás számít, hanem az érzület, az intuíció és sok minden más, ami összeadódik egy alakításban, ha valami jó születik a színpadon. Ugyanakkor az is meggyőződésem: úgy kell abbahagyni, hogy a közönség csak a szépre emlékezzen.

Bede-Fazekas Csaba szerepei

 a győri Kisfaludy Színházban,

a későbbi Győri Nemzeti Színházban